Vizesélőhely-rekonstrukciók hatása a kétéltűekre a Felső-Kiskunságban
Írta: Wenner Bálint, biológus
Az alföldi vizesélőhelyek eltűnésének ellensúlyozása, valamint a lápi élőhelyek kiterjedésének növelése érdekében 13 helyszínen összesen 23 láptómedencét állítottunk helyre kotrással a Felső-kiskunsági turjánvidéken. Többek között megvizsgáltuk, a kétéltűek hogyan használják ezeket a láptavakat, hogyan hatottak rájuk a különböző beavatkozások és a vizesélőhelyek egyes jellemzői.
Kihalás szélén a kétéltűek közel fele
Jelenleg a kétéltűek az egyik legveszélyeztetettebb élőlénycsoport a Földön, fajaik mintegy 40%-át a kihalás fenyegeti. A kétéltűek fennmaradását számos dolog veszélyezteti, mint például betegségek, az illegális gyűjtés, vagy különböző idegenhonos fajok terjedése, ám kétségkívül az egyik legfontosabb a megfelelő élőhelyek eltűnése és szaporodóhelyeik elvesztése.
Nincs ez másképp a magyar Alföldön sem, ahol a 20. század intenzív lecsapolásai számos nagyobb kiterjedésű vizesélőhelyet felszámoltak, a kevés megmaradt élőhely fennmaradását pedig a helytelen vízgazdálkodás és a klímaváltozás miatti további vízvesztés veszélyezteti. Az utóbbi években még ha kora tavasszal sokszor van is víz a kétéltűek számára különösen fontos időszakos víztestekben, azok tavasz végére – nyár elejére kiszáradnak, így a kétéltűlárvák már nem tudnak kifejlődni és az azévi szaporulat megsemmisül.
A láptavak kialakítása nem csak a kétéltűek számára hasznos
A “LIFE HUNVIPHAB – A rákosi vipera helyzetének javítása a Pannon régióban” című Európai Uniós LIFE projekt keretében a Felső-kiskunsági turjánvidék Natura 2000 területen 23 láptó lett kialakítva 13 helyszínen, korábbi rekettyefüzesek helyén 2020 és 2022 közt. Ezek a láptavak – amellett, hogy szegélyükben a rákosi viperának is kedvező láprétek kiterjedése is növekszik – számos vízhez kötődő élőlénycsoportnak, így a kétéltűeknek is megfelelő élőhelyet tudnak biztosítani. A láptavak olyan mélyebb fekvésű helyeken lettek kialakítva, ahol a talajvízszint magasabb, így a talajvízből fel tudnak töltődni.
Először a láptavak helyén lévő rekettyefüzesek lettek eltávolítva, ezt követően a talaj a legfelső vízzáró rétegig lett kikotorva. Több esetben közeli, jó állapotú vizesélőhelyekről származó szénát és/vagy iszapot is hoztunk a rekonstruált láptavakhoz, hogy elősegítsük az őshonos lápi növényzet regenerációját. Mind a széna, mind az iszap tartalmazza olyan növényfajok magjait, amelyek természetes úton nehezen terjednek, vagy már csak a helyreállított vizektől távol találhatóak meg, így alkalmasak arra, hogy elősegítsük ezen növények megjelenését a helyreállított vizeknél.
Jelen vizsgálatunkban a következőkre voltunk kíváncsiak: a kétéltűek hogyan használják a rekonstruált láptavakat természetes vizesélőhelyekhez és mesterséges csatornákhoz képest, hogyan hat a szénaterítés és az iszapáthordás a kétéltűek jelenlétére, valamint hogy hogyan befolyásolják a kétéltűek jelenlétét a vizesélőhelyek egyes jellemzői (vízmélység, növényi fajgazdagság, növényi borítás).
A kétéltűeket 2024 tavaszán mértük fel minden víztestben (23 láptó, 8 mesterséges csatornaszakasz és 6 természetes vizesélőhely, mindegyik a Felső-kiskunsági turjánvidéken). Eredményeink alapján a kétéltűek jelenléte a helyreállított láptavakban a legmagasabb, továbbá a mesterséges csatornákban is magasabb, mint a természetes vizesélőhelyeken.
A helyreállított láptavak jóval hosszabb ideig megtartják a vizet (egy részük állandó, míg egy másik részük csak később, a nyári aszályok során szárad ki) a természetes vizesélőhelyekhez képest, amik egy-egy aszályosabb évben már április második felében kiszáradhatnak, amivel megsemmisül a kétéltűek azévi szaporulata is.
Ezt egy-egy korán szaporodó faj, amik sokszor már februárban elkezdik a szaporodásukat, mint az erdei béka (Rana dalmatina) vagy a pettyes gőte (Lissotriton vulgaris) még el is tudja viselni, viszont az olyan későn szaporodó fajok, mint például a vöröshasú unka (Bombina bombina) vagy a dunai tarajosgőte (Triturus dobrogicus) akár éveken keresztül nem tudnak eredményesen szaporodni, ami lokális kihalásukhoz is vezet. Számukra létfontosságúak a helyreállított láptavak, vizsgálatunk során az utóbbi két fajt kizárólag ezekben, valamint mélyebb mesterséges csatornákban találtunk. Emellett fontos kiemelni, hogy a mocsári béka (Rana arvalis) nem került elő a vizsgált víztestekből, az is elképzelhető, hogy ezekből a korábbi aszályok következtében kipusztult.
Nem csak víz, növényzet is kell
Mind a szénaterítés, mind az iszapáthordás pozitív hatással volt a kétéltűek jelenlétére a vizesélőhely-rekonstrukciókban. Ezekkel a növénytelepítési módszerekkel sikeresen lehet megtelepíteni olyan nehezen terjedő növényfajokat, amelyek kialakítják a kétéltűek számára optimális növényzeti struktúrát a víztestben. A növények a kétéltűeknek nem csak búvóhelyet biztosítanak, hanem fontos felületet is nyújtanak a peterakáshoz, ugyanis a békák jelentős része, és a gőték is a vízi, vagy a vízbe belógó növényzethez rögzítik a petéiket. A gőték ráadásul egyesével rakják le petéiket, amiket a levelek széle alá gondosan behajtogatnak, így számukra különösen fontos az általuk preferált növényfajok megléte a vízben.
Az egyes kétéltűfajok preferenciái a vizesélőhelyek jellemzőivel kapcsolatban jelentősen eltértek. Míg a barna varangy (Bufo bufo) és a zöld varangy (Bufotes viridis) azokat a csatornákat kedvelte, ahol magasabb volt a növényzet fajszáma, az erdei béka, a nagy tavibéka (Pelophylax ridibundus), a barna ásóbéka (Pelobates fuscus) és a zöld levelibéka (Hyla arborea) inkább azokat preferálta, ahol kisebb növényi fajgazdagság volt.
A helyreállított láptavakban, ahol még nem regenerálódott teljesen a növényzet, mind a növényi fajgazdagságnak, mind a növényzet borításának pozitív hatásai voltak a legtöbb kétéltűfajra. A vízmélység a legtöbb kétéltűnek kedvezett, ami nem meglepő, hiszen a tavaszi vízmélység szoros összefüggésben áll a hidroperiódus (az az időszak, amikor van víz a mederben) hosszával, azaz a mélyebb víztestek hosszabb ideig tartják meg a vizet, ezzel esélyt biztosítva az ebihalak és gőtelárvák kifejlődésére.
Eredményeink rámutatnak a vizesélőhely-rekonstrukciók fontosságára a kiszáradó Alföldön, különösen olyan Európa-szerte ritkuló fajok szempontjából, mint a vöröshasú unka vagy a dunai tarajosgőte. Fontos kiemelni, hogy a helyreállított láptavak már 2-4 évvel a létrejöttük után is fontos szaporodóhelyet jelentettek a vizsgált kétéltűfajoknak, így a hasonló beavatkozások gyorsan eredményre vezetnek. Az, hogy a legtöbb kétéltűfaj a mélyebb, később kiszáradó vizesélőhelyeket preferálta rávilágít arra, hogy a hasonló természetvédelmi beavatkozások tervezésekor különösen fontos biztosítani a megfelelő hidroperiódust ahhoz, hogy a kétéltűlárvák átalakulhassanak. A kétéltűek számára fontos növényfajok megtelepítése és az őshonos növényzet helyreállítása is elősegíthetik azt, hogy a vizesélőhely-rekonstrukciók megfelelően pótolják az elveszett természetes szaporodóhelyeket.
Vizesélőhely a kertünkben
A kétéltűállományok fennmaradását nem csak a nagyobb léptékű vizesélőhely-rekonstrukciók, hanem egy-egy kis kiterjedésű, újonnan létrehozott víztest is elősegíti. Ha ezen állatoknak szeretnénk kedvezni, és van rá lehetőségünk, érdemes saját kertünkben is létrehozni a kétéltűek számára kerti tavakat. Ha kerti tavat létesítünk, a legfontosabb, hogy olyan tavat hozzunk létre, amely nem csak tavasszal, hanem legalább nyáron is megtartja a vizet, hogy biztosítsuk az ebihalak és gőtelárvák átalakulását. A békabarát kerti tavakba nem érdemes halakat telepíteni, ugyanis azok előszeretettel fogyasztják a kétéltűek petéit és lárváit. Előnyt jelent továbbá, ha a tó partján (akár a tóba belelógva) és a tóban is van növényzet, amire az állatok a petéiket tudják rögzíteni. A kétéltűek, különösen a békák általában gyorsan megtelepednek a számukra megfelelő tavakban, így akár a tó első, vagy második tavaszán is hallható a kuruttyolás és végig lehet követni az új békanemzedék fejlődését.
