Földvárak a Duna-Tisza közén
Védettség: Országos jelentőségű védett természeti terület, természeti emlék.
Földvár szavunk mesterségesen alkotott szó, a középkor óta feltűnik történeti forrásokban, településnevekben (Dunaföldvár, Tiszaföldvár). A XI-XII. században a latin civitas, a XIII. századtól pedig a castrum szó jelölte a gyakran hatalmi központként is működő védműveket, tekintet nélkül azok építőanyagára. Szórványosan előforduló magyar nevükön pedig várnak említik őket.
A régészeti kutatásokból napjainkra világossá vált, hogy az általánosan használt „földvár” elnevezés téves. Részben azért, mert a várak valójában nem elsősorban földből, hanem sokkal inkább fából épültek – rendszerint rekeszes szerkezetű, földdel kitöltött falú faépítmények voltak. Kivételt leginkább a földhalomvár (motte) képviselt, mely teljes tömegében földből felhalmozott csonkakúp alakú mesterséges domb, amelyet azonban torony elhelyezésére használtak.
Másrészről szintén téves az elnevezés, mivel építésük idején nem használták rájuk a „földvár” kifejezést. Egy XIV. század eleji adat alapján csak a már elpusztult, földdel egyenlővé tett, használaton kívüli várakra alkalmazták.
Magaslatokra épültek, melyeket nagyobb utak, vagy folyók követtek. Falaikat (vizes)árok vette körül, az innen kitermelt földből emelték a falakat, magasították a várbelső területét. Ezen várakban és körülöttük kialakult települési központjaink középkori mértékkel mérve városoknak minősültek (ezt igazolja maga a magyar város kifejezés is, amely kezdetben vár-as helyet, várakban, vagy ezek mellett kialakuló települést jelölt).
A X-XI. századi földváraknak az ország határainak védelmében volt szerepük, vagy nemzetségfői illetve megyésispáni központok voltak.
A XII-XIII. századtól kezdve pedig egyre több nemes építtetett az előzőeknél kisebb alapterületű „magán” földvárat, melyek központjában rendszerint egy kő- vagy fatorony állt. A nagyméretű, ispánsági földvárak az Árpád-kor végére korszerűtlenekké váltak, ezért felhagyták őket, szerepüket a kővárak foglalták el, melyeket több esetben az egykori földvárakon, illetve azok helyén építettek fel.
A Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság működési területén mai ismereteink szerint 8 földvár került kataszterezésre.
Az egyes földvárakról a kevés adat és a komplex kutatások hiánya miatt keveset tudunk. Elenyésző azok száma, ahol régészeti feltárás is folyt. Fennállásuk idejének meghatározása a terepbejárások alapján sokszor bizonytalan. Napjainkban a felerősödő légi régészeti kutatások, a szisztematikus gyűjtőmunka és terepbejárás során rajzolódnak ki újabb és újabb ide sorolható lelőhelyek.
A sáncok belsejében a tájak és korok függvényében több szerkezeterősítő anyagot használhattak, de térségünkben ezeknek alig találjuk nyomát.
A Duna-Tisza közén létesült földvárak azonosítása vidékünkön egyszerű terepszemlével nehézkes feladat. Utalhatnak a meglévő terepformák az egykori védművekre, de mivel szinte kivétel nélkül intenzív földművelés alá eső területen helyezkednek el, az egykori árkok mára betemetődtek, a sáncok pedig lassan leomlanak a környező terep szintjére. Számos épített domborzati elem (egykori árok, sánc) mára kizárólag a légifotózás révén azonosítható. (A természetvédelmi oltalom egyik kritériuma pedig az azonosíthatóság, a terepen domborzati formaként megjelenő tájelem.)
A régészeti gyakorlat elkülöníti a tell települések, a neolit körárkos rendszerek, bronzkori és vaskori erődített telepek, a római ellenerőd rendszer, a középkori udvarházak vagy pl. a török kori palánkvárak kategóriáit.
A terepi adottságok alapján több olyan terület valószínűsíthető a Duna-Tisza közén, mely kedvező lehetett védművek kiépítésére.
Legnagyobb valószínűséggel az őskori földvárakat a Duna menti maradványfelszíneken és a Homokhátság peremterületein találjuk. A Duna szabályozatlan árterében a folyam évente többször is pusztíthatta a felszínt, de a folyóágak között egyes térszíndarabok szigetszerűen épen maradtak. Ilyen például Solt környékén a Tétel-halom vagy a Meleg-hegy, de hasonló térszínmaradvány és stratégiai pont lehetett a Homokmégy határában lévő Halomi-hegy platója, melyek 10-15 méterrel emelkednek a Duna-völgy síkja fölé.
A földvárak a Duna-völgy magas ártér szintjén nehezebben azonosíthatók. Itt az intenzív mezőgazdasági művelés elkoptatta a markáns terepformákat. Így csak a légi régészeti kutatások mutatták ki az egykori földvárak árokrendszerét pl. Harta-Bojár területén. Már az őskorban, de a későbbi korokban különösen a terepi adottságok mellett nagy jelentőséggel bírtak az egyes területek, tájegységek közötti közlekedési útvonalak és határzónák. Napjainkban több helyen az erdősítés is nehezíti ezek megismerését (Duna-menti római erődök, őrállások).
A legkevesebb védműre utaló adat a Duna-Tisza közi hátságon van. Csak kétséges sejtés, hogy a területen előforduló számos strázsahegy-elnevezés utalhat akár egykori erősített őrállás meglétére. Ezzel szemben a Felső-Bácskában több adatunk van földvárak meglétére. Ezek szarmata sáncok, török kori palánkvárak, de régészeti kutatottságunk szintén nagyon hiányos.
