Nemzeti Park

Bugac

Területe: 11 488 ha

Életföldrajzi tájegység: Homokhátság

A Duna-Tisza közi hátság közepén terül el a nemzeti park legnagyobb és domborzatát tekintve is legváltozatosabb területe. A felszínét nagyrészt futóhomok borítja. Annak ellenére, hogy neve hallatán mindenkinek a fátlan, asztal simaságú puszta képe villan be, a valóság teljesen más. A területen végighúzódó két nagy buckavonulat területi aránya megközelíti a 70 %-ot. Felszínalaktanilag nagyon hasonlít a fülöpházi és az orgoványi buckákhoz. Sűrűn váltják egymást a szélbarázdák, a garmadák és az élesen kipreparálódott maradékgerincek. A gerincek és völgyek közti relatív szintkülönbség elérheti a 20 m-t is. A legnagyobb kiemelkedések mindig fontos szerepet játszottak az ott élők életében. Ezt tükrözi a nevük is: Messzelátó-hegy, Lóállás, Betyár-állás, Pipagyújtó-hegy. A buckasorokat északkelet felől a bugaci puszta váltja fel. A terület azonban itt sem teljesen sík. A szárazodás miatt innen is eltűntek a szikes tavak, és velük száradtak ki a buckaközi semlyékek és lápok is.

A homokvonulatok meredek buckaoldalainak és buckatetőinek jellemző növénytakarója a nyílt homokpusztagyep. A buckaközi völgyületekből szétterjedve szárazságtűrő borókás-nyaras erdők alakultak ki. Ezeket nevezik Ősborókásnak. Az elmúlt két évtized hatalmas erdőtüzei Bócsán 1 600, Bugacon 1 100 hektáron pusztították végig ezt a homoki csodavilágot.

Az erdők szélein, a tisztásokon a gyorsan felmelegedő homokon már kora tavasszal megindul az élet. Az első virágzó növények között találjuk a fekete kökörcsint. Könnyen észrevehető a homoki pimpó, az apró virágú tavaszi kőhúr és a törpe árvácska. Májustól teljesedik ki a buckák növényvilágának színpompája. Az Ősborókás nyárfái alatt három ritka orchidea faj, a piros madársisak, a vörösbarna nőszőfű bennszülött alfaja, és az 1994-ben felfedezett – eddig csak a Duna-Tisza közéről ismert - bugaci nőszőfű virít.

A nyílt homokfelszíneken a báránypirosító és naprózsa mellett jól érzi magát a sárga virágú homoki varjúháj, a homoki vértő a homoki szalmagyopárral és a homoki nőszirommal. A homok ősszel is tartogat meglepetéseket. Ekkor hozza virágát egyik bennszülött növényünk, a homoki kikerics.

A száraz gyepeken sáskák százai röppennek fel a pusztát járó ember lába elől. Néhány éve bukkantak rá a nemzeti park szakemberei a ragadozó életmódot folytató fűrészlábú szöcskére, mely 10 centimétert is meghaladó testhosszával érdemelte ki a „Magyarország leghosszabb rovarja” megtisztelő címet. A napsütötte helyeken gyakran sütkéreznek a homoki- és a zöld gyíkok. Az erdők és a puszták leghangosabb lakói a madarak. Gyakori itt a szajkó, a feketerigó, az örvös galamb, a fülemüle, a vadgerle, a sárgarigó. Egyre gyakrabban látható a magasban keringő egerészölyv is. Az odvas fákban gyakran fészkelnek a seregélyek, a csókák és szalakóták is. Az üregi nyulak száma ugyan megfogyatkozott, de a vaddisznók, őzek egyre gyakoribbak. Az erdőkben ismét megtelepedett az aranysakál.

A régi térképek és a feltárt tőzeges-kotus üledékek tanúsága szerint a buckák és a puszta határán vízzel gazdagon ellátott lápvonulat húzódott. A térségi vízhiány nyomán a zsombékosok eltűntek.

A puszta növényzete teljesen elüt az eddig ismertetettektől. Ez egyrészt a kissé kedvezőbb talajadottságoknak és vízellátásnak, másrészt a rendszeres hasznosításnak köszönhető. hiszen a Kecskemét birtokolta bugaci pusztához évszázadok óta hozzá tartoznak az ősi magyar háziállatok: a magyar szürke marha, a racka juh és a ménes. A figyelmes látogatónak pedig bizonyára feltűnik, hogy a puszta növényzete – a legeltetés és kaszálás ellenére is - sokkal zártabb, mint a buckás területeké. Ebből is valószínűsíthető, hogy eredeti növénytársulása a zárt homokpusztarét volt. Sajnos, a valamikor a puszta üde színfoltjait jelentő szikes tavak ma tartósan szárazak.

Bugac lassan 100 éve idegenforgalmilag is ismert tája a hajdani kecskeméti pusztának. A tanösvények, a Pásztormúzeum, a Karikás Csárda és a csikósbemutatók sok élményhez juttatják a látogatókat.