Természetvédelmi vagyonkezelés

Legeltetés

A füves területek legelterjedtebb, természetvédelmi szempontból leginkább kívánatos kezelési módja az extenzív legeltetés. A Duna-Tisza közén a honfoglalás koráig visszanyúló hagyományai vannak a legeltetéses területhasználatnak. A mai táj már nem ad lehetőséget arra, hogy egységes egészként kezeljük a Két víz közét, a megmaradt élőhely-mozaikok kezelését hely specifikusan kell megoldani.

Az egyes háziállat fajok, illetve azok fajtáik különböző módon, és szelektíven legelnek, elkerülnek, illetve preferálnak bizonyos növényfajokat, ami elősegítheti a terület mozaikosságának megőrzését, növelheti diverzitását. Például egy birkával legeltetett gyep hosszú távon fajszegénnyé válik, míg egy extenzív, időben jól korlátozott szarvasmarha legelés mellett a védett növények állományai fel is szaporodhatnak. A természetvédelmi célú élőhelykezelések során célszerű az őshonos, ellenálló háziállatfajtákat választani. Ezek jobban megfelelnek az extenzív hasznosítási körülményeknek, emellett génmegőrzési és idegenforgalmi jelentőségük is van.

Legelő szürkemarhák. Fotó: Kiss-Czakó Imre

 

A védett természeti területen nem csak a legeltetés módja, vagy a legelési nyomás mértéke lehet különböző az elsődlegesen gazdasági céllal hasznosított gyepekétől, hanem a legeltetési időszak is. A hagyományos legeltetési időszak a két víz közén Szent György napján (április 24.) kezdődött, és Szent Mihály napján (szeptember 29.) adtak számot a pásztorok éves munkájukról.

A hagyományos legeltetési időszaktól is jelentős eltérések lehetnek természetvédelmi célból. Például a túzokdürgő helyek zavartalanságának biztosítása érdekében május 1 előtt nem lehet legeltetni a Felső-Kiskunsági pusztákhoz tartozó Nagyréten. A szikes tavak parti zónájában költő, földön fészkelő madarak védelme érdekében a tavaszi időszakban itt sem kívánatos a legelő állat. A védett gyepek állapotának megőrzését segíti elő az a korlátozás is, hogy tilos a teljes éven keresztüli legeltetés, mert ez túllegelést, és jelentős taposási kárt eredményezhet. Speciális előírásokat kell bevezetni a például a fajgazdag láprétek védelme érdekében is. Itt legeltetni csak a védett növények virágzása és magérlelése után szabad, mert ha egy növénypopuláció a legeltetés miatt (lerágott virágok) csak vegetatív módon tud szaporodni, az hosszú távon jelentősen csökkenti az adott populáció reprodukciós képességét.

A szikes gyepek és a száraz homoki gyepek klasszikus hasznosítási módja a juhokkal történő legeltetés. A juhok a rövidre rágják a növényzetet, a szárazabb fekvésű, lágy, rövid füvű legelőket kedvelik, a magasabb növényzettel borított nedves területeket kerülik. Amennyiben a terület ideális számukra, és az egy hektárra eső állatlétszám is kellően magas, golfpályára emlékeztető gyepeket képesek létrehozni. Ez az állapot néhány madárfaj számára ideális is lehet, mint például a bíbicnek, az ugartyúknak vagy a széki lilének. Botanikai szempontokat is figyelembe véve ez a ”fűnyíró” típusú legelés már egyértelműen rossznak tekinthető. Hamar eltűnnek a gyepekből a legelésre érzékeny fajok, fajkészletük lecsökken, uralomra jutnak a legelést tűrő egyszikű fajok, a diverzitás csökken. A juhok a fás szárú növényfajokat, magas növésű, szúrós növényeket, nem fogyasztják, ezért azok a legelőn felszaporodhatnak. Nem elhanyagolható szempont még az sem a gyepkezelések megtervezésénél, hogy a juhok után más állatfaj nem szívesen legel az elhullajtott trágya erős szaga miatt. Pozitívumként kell megemlíteni azt, hogy a juhok esetében a legkisebb a taposási kár.

A szarvasmarhák preferálják a magasabb, erősebb növényzetet, a rövid füvű gyepet nem igazán kedvelik. A kellően nagy területen tartott szarvasmarha állomány eloszlik a gyepen (kivéve néhány intenzív fajtát), ezáltal a mozaikos élőhelyeken is egyenletesebben legel, mint a juh. A nedvesebb területeket is rendszeresen legelik, visszaszorítva ezáltal például az eutrofizálódott vizes élőhelyeket elborító gyékényt és nádat, továbbá visszaalakítják a nedves gyepekre jellemző zsombékos struktúrát is. Természetesen a szarvasmarhákkal történő területkezelés nem minden élőhelyen alkalmazható, mert jelentősebb a taposása, ezért bizonyos gyepekben kárt is tehet, így például a lazább talajú területek, homokbuckák, löszlejtők legeltetése szarvasmarhával nem javasolt, mivel nagyobb állomány esetén eróziót okozhat.

A bivalyok legelési szokásai nagyban megegyeznek a szarvasmarhákéval, de azoknál igénytelenebbek, és kedvelik a mocsaras területek savanyú füveit, sásait, kákáit is. Nyáron igénylik a vizes, dagonyázásra alkalmas helyeket.  

Bivalyok Kelemen-széken. Fotó: Kiss Mónika

 

Egykor a lovak is nagy területeket legeltek a Duna-Tisza közén. Legelési szokásaik nagyban eltérnek a juhokétól és a szarvasmarhákétól is. Rendkívül szelektíven legelnek, egyes területeket képesek teljesen „kilegelni”, míg másokat elkerülnek, ezért jelentős botanikai értékekkel bíró gyepek kezelésére nem alkalmasak. Legelésük általában gyomosít.

A kecskék, mint legelő állatok természetvédelmi megítélése igen felemás. Homogén kecskenyájak csak igen ritkán alkalmasak természetvédelmi kezelési célok elérésére agresszív, válogatás nélküli legelésük miatt. Ezt a tulajdonságukat kihasználva viszont igen alkalmasak felhagyott területek helyreállítására.            

A külterjesen tartott sertéseknek is fontos szerepük lehetett egykor például a vizes élőhelyek parti zónájának növényzettől mentesen tartásában. Túrásukkal, legelésükkel nem csak a felszín feletti zöld növényi részeket távolították el, hanem a földalatti áttelelő, szaporító képleteket is (rizómák, gumók), ezáltal kopáran tartva többek között a szikes tavak parti zónáját. Mindenevő táplálkozási módjuk miatt csak kis területek speciális kezelésére alkalmazhatók, mert egyébként jelentős károkat okozhatnak a fajgazdag, természetes élőhelyek élővilágában.

A háziszárnyasok, így különösen a házi libák természetvédelmi kezelésben betöltött szerepe igen csekély. Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy a libák a gyepet tövig rágják, sokszor a növények tövét is kihúzzák a talajból, és ürülékük kiégeti a gyepet. Libalegeltetés után a terület elgyomosodik, csak nagyon nehezen képes regenerálódni, ezért védett természeti területen tartásuk csak kis létszámban, zárt térben (tanyaudvar) elfogadható.