Rendkívül alacsony a Kolon-tó vízszintje

A helyi lakosok és a rendszeresen ott kirándulók már felfigyelhettek arra, hogy a Kolon-tó vízszintje rendkívül alacsony. A nádasok szárazon állnak, a kotort, állandó vízborítású részein is már előbukkan a meder. Mi történik és lehet-e valamit tenni ez ellen?

A Kolon-tó és térsége évek óta tapasztalható száradásával kapcsolatban először érdemes visszaugrani az időben, hogy átlássuk az itt zajló folyamatokat.

A Kolon-tó kialakulása és fejlődése

A terület kialakulásában a Duna játszotta a döntő szerepet. A földtörténeti pleisztocén kor végén, több tízezer éve, a tó helyén még futóhomokot találunk. Ahogy a holocén kor kezdetén a hegyvidéki hó- és jégtömegek is gyors olvadásnak indultak, így a Duna vízhozama hatalmas mértékben megnövekedett. A folyó benyomult az ÉNy–DK irányú buckasorok közé. A víz eróziós hatása a futóhomokot és a löszt elegyengette és kisebb folyóágakat hozott létre. A folyóágak bevágódása igen különböző mértékű volt. A Kolon-tó területén végighúzódó folyóág az egykori szélfújta üledéket teljes vastagságában átvágta. Ebben, a környezeténél még mindig mélyebb fekvésű, észak–déli irányú egykori folyóágban alakult ki a Kolon-tó. Később az elpusztult növényzet által feltöltődő tómederben jelentős tőzegképződési folyamatok is végbementek.

A Kolon-tó természetes fejlődésébe később beleszólt az ember. A Kecskemét-Fülöpszállási vasútvonal (1895) és a Kecskemét-Dunaföldvári főút (1930) megépítésével megszűnt a felszíni összeköttetése az északi területek nagy vizesélőhelyeinek vonulataival. A legnagyobb csapást mégis az 1927-28-ban megépült, a tavat a Duna-völgyi-főcsatornával összekötő lecsapoló csatorna mérte a tóra. A víz elvezetése nem csak a tó majdnem teljes kiszáradását okozta, hanem a környező művelt területekre is drasztikus, negatív hatása volt.

Az eredeti állapotok részbeni visszaállítását célozta meg az a három beavatkozás, amelynek eredményeként 1989–1990-ben egy 6,3 hektár kiterjedésű, 1,4 m mélységű nyílt vízfelület; 2010-ben 12 darab kis kiterjedésű (100–500 m2), különböző mélységű, csatornákkal összekötött tavacska; majd 2011–13-ban egy 20 hektáros, változó mélységű (1–1,8 m), szigetekkel tagolt nyílt víz lett kikotorva a záródott nádasok helyén. Ezek a kotrások a párolgási veszteséget is csökkentették, a nyílt vízfelület párolgási vesztesége ugyanis kisebb a vízben álló sűrű, erőteljes növekedésű mocsári növényzet által előidézettnél.

Csapadékos, jó vízállású években a 2020-as évekig még jellemző volt, hogy a több millió m3 tárolókapacitású tómeder kb. 5,5 km hosszú és 1,5–2,5 km széles részét víz borította, de ma már gyakorlatilag csak a Nagy-víz és az Öreg-víz kikotort medreiben van állandó vízborítás.

A tó vizes élőhelye 1200-1400 hektár, ami főként nádas, mocsár és láp. A leszáradás több éve folyamatosan egyre erősebb. Az idei évben először már tavasszal sem volt víz a nádas alatt, csak a kotrásokban. Az északi legsekélyebb Tókás már a nyár végére teljesen kiszáradt. Ezek a kotrások a korábbi tőzegbánya gödrök kimélyítésével készültek. Az Öreg-víz és a Nagy-víz mélyebb részein még van némi víz, de folyamatosan apad.  A Kulléri-zsilipnél 50 éve nem volt ilyen alacsony a vízszint.

A vízmegtartás érdekében sok évtized óta a korábbi lecsapoló csatorna zsilipjének lezárásával őrzött a tó vízkészlete, tehát vízelvezetés nem történik belőle. Ez sok év alatt a tó vízszintjének a korábbi leszárított állapothoz képest jelentős megemelkedését eredményezte. Sajnos a mostani viszonylag gyors, néhány év alatt bekövetkezett kiszáradás megelőzéséhez a vízelvezetés tilalma már nem bizonyult elegendő eszköznek.

Eltűnt a víz a tájból

A klímaváltozás és az emberi tájátalakító hatások következtében az egykori vizes élőhelyek javarészt eltűntek vagy eltűnőben vannak a Duna–Tisza közén. A csökkenő csapadékmennyiség, a növekvő párolgás, a felszín alatti vizek kitermelése, a talajba szivárgó vizek mennyiségét csökkentő tájhasználat, a csatornákkal történő vízelvezetés, valamint a nagy kiterjedésű faültetvények létesítése ebben a korábban zárt erdőtakarót nem hordozó térségben mind-mind szárazodáshoz vezettek.

A Kolon-tó vízutánpótlásának zömét a Homokhátság nála magasabb fekvésű, tőle keletre és északra található területeiről a Duna irányában áramló felszínalatti vizek adták korábban. Hidrológiai szakkifejezéssel élve, „a regionális felszínalatti vízáramlási rendszer megcsapolása” adta vízkészletének nagy részét. A Homokhátságon bekövetkezett, jelentős talajvízszint-süllyedés miatt a tavat tápláló – egyes pontokon gyakorlatilag forrásként működő - felszínalatti vízáramlások leálltak, ezek vízkészletét nem tudja pótolni a mederbe hulló, valamint a közvetlen felszíni vízgyűjtőről, a tó szomszédságából beszivárgó csapadék. A tó nyugati irányban le is ad felszínalatti vizet, tehát csak folyamatosan működő vízáramlási rendszerben képes nagy mennyiségű víz tartósan létezni a mederben.     

A tó kiszáradását a homokhátsági talajvíz szintjének jelentős megemelésével, a tómedret tápláló felszínalatti vízáramlások helyreállításával lehetne hatékonyan és tartósan elhárítani. Ez rövidtávon valószínűtlennek tűnik, bár van a térség állapotának javítására állami vízügyi terv és szándék, ezáltal hosszú távú jövőkép.

A Homokhátság száradása régóta tartó, sok kiváltó ok kedvezőtlen együttállása miatt bekövetkező, jelenleg is tovább zajló folyamat. Emiatt a vízviszonyok tájszintű, remélt helyreállítása is nehézkes, sok környezeti körülmény együttes javítását igénylő, lassú folyamat lesz vagy lehet.

Van-e megoldás?

Az áramló felszínalatti vizek korábbi jó állapotának széleskörű helyreállítását célozza az Országos Vízügyi Főigazgatóság koordinálásában megtervezett, dunai eredetű vízkészletre alapozott, részenként, lépcsőzetesen megvalósuló homokhátsági vízpótlási program.

A Fülöpháza környéki, kiszáradt tómedrekbe felemelni tervezett, majd onnan az Ágasegyháza-Orgoványi-rét területére továbbvezetni szándékozott felszíni vízkészletek beszivárgása a talajvízbe a Kolon-tó állapotát is javíthatja, utóbbi ugyanis közvetlen felszínalatti áramlási kapcsolatban van az előbbivel.

Technikailag megvalósítható választási lehetőség a homokhátsági vízpótlás keretében a Kolon-tó medrének közvetlen felszíni vízpótlása is, a kiemelési ponttól hosszú nyomócső- és csatornahálózaton keresztül vezetett dunai vízzel.

Ez sajnos új ökológiai kockázatokat is jelentene, például a Dunában élő számos, tájidegen állatfaj tömeges eljutását megkönnyítené a tőlük eddig mentes, elszigeteltsége miatt jobb természetességű tómederbe, de a teljes kiszáradásnál ennek a kockázatnak a vállalása is tolerálhatóbb megoldás.

A helyi vízpótlási lehetőségek sajnos nem reálisak: a tómeder feltöltéséhez szükséges, hatalmas mennyiségű víz kútból történő kiemelése több kilométeres szélességű hatásterületen fokozná a talajvízszint-süllyedést. Ez egyrészt tovább rontaná a hatásterülettel érintett mezőgazdasági területek vízhelyzetét, másrészt tovább fokozná a tómederből oldalirányban és lefelé történő elszivárgás intenzitását. Ilyen módszerrel tartósan, nagy mennyiségű vizet nem lehetne betárazni a mederben. 

Átalakuló élővilág

A tó ingadozó vízszintje miatt változó kiterjedésben, de mindig voltak csupán időszakos vízborításban részesülő mederrészek, és élővilágának állandó vízborítást igénylő tagjaira jellemző az, hogy megkeresik a számukra alkalmas mederrészeket. Ezek mostanában sajnos egyre inkább csak a kikotort, lemélyített területfoltokra korlátozódnak.

A meder nem kotort, sűrű mocsári növényzettel borított részén jó ideje már csak olyan fajok élnek, amik helyben elviselik az időszakos kiszáradást, illetve képesek elvándorolni. Az idei vízhiány ezért egyelőre nem okozott intenzív növény- vagy állatpusztulást, azonban ha a kotort mederrészek is teljesen kiszáradnának, annak lehetnének ilyen következményei.

A hosszabb időn át elhúzódó szárazodási folyamat (amin korábban is átesett már a tómeder) ugyanakkor természetesen maga után vonja az életközösség átalakulását – nem elsősorban látványos kihalásokon keresztül, hanem fokozatos állományváltozásokkal, a vízigényes fajok háttérbe szorulásával, és a kevésbé vízigényes fajok térhódításával.