Kunhalmok és földvárak a Duna-Tisza közén 

Hazánkban a kunhalmok és földvárak megőrzésének fontosságára a honismereti kutatók, régészek, természetkedvelők már a XIX. század végétől mind határozottabban ráirányították a a figyelmet. A kunhalmokat és földvárakat mesterséges, ember által emelt voltuk kapcsolja össze, földműveik egykor meghatározói voltak a tájnak.  Védelmük jogi feltételeit az l996-ban jóváhagyott természetvédelmi törvényünk teremtette meg. Hatálybalépése óta ex lege – azaz a törvény erejénél fogva védett – országos jelentőségű védett természeti területnek minősül valamennyi kunhalom és földvár. A törvény a védett természeti területeken belüli kunhalmokat és földvárakat természeti emlék kategóriába sorolja.

Dunatetétlen, Oltó-halom

 

Egy későbbi, a kulturális örökség védelméről szóló 2001. évi törvényben foglaltak alapján ugyancsak a törvény erejénél fogva állnak általános védelem alatt. Ez utóbbi törvény rendelkezik arról is, hogy a kulturális örökségvédelmi hatóság a természetvédelmi őrszolgálat közreműködésével gondoskodik a régészeti örökség védelmével kapcsolatos feladatokról.  A kiemelkedő történeti és kulturális jelentőségűek külön jogszabály alapján védett vagy fokozottan védett régészeti lelőhelyekké is nyilváníthatóak, mint történt ez a Lebő-halom (Szeged-Tápé), a Vaskúti halmok és földvár, a Tiszaalpári földvár vagy a fajszi Kovács-halom esetében.

Számba véve vidékünkön a várakat, kunhalmokat, változatosságuk a legszembetűnőbb: Olykor a táj markánsan kiemelkedő pontjai, másutt az értő szemnek is alig észrevehetőek, de a történelemnek és a táj fejlődésének így is, úgy is sok titkát őrzik. Több ezer éven átívelő kultúrák emlékei, amelyek vallanak a letűnt korok emberének természethez, tájhoz fűződő kapcsolatáról, tanúskodnak az egykori vízrajzi, ökológiai viszonyokról, őrzik létrejöttük korának kulturális értékeit, hagyatékát. Kultúrtörténeti, néprajzi, régészeti, geomorfológiai, tájképi, botanikai értékek hordozói. Hozzájuk történeti mondák, néphagyományok és hiedelmek fűződnek. Lejtőik értékes növénytársulások élőhelyei, egykori vizeket, utakat kísérnek, ősi településeket és középkori templomokat rejtenek. Általában az ember és a természet hagyományos és kíméletes földhasználaton alapuló együttműködésének kiemelkedő példái, ezért is feltűnő, milyen keveset tudunk róluk.

Kisszállás, Lyukas-halom

 

Fogalmi kérdőjelek

A magyar népnyelv számos természetesen és mesterségesen képződött tájképi elemet nevez halomnak.Ezért kikerülhetetlen feladatunk, hogy eredetüket tisztázzuk. Ez pedig a Duna-Tisza közén, ahol nagy homokságokkal éppúgy találkozhatunk, mint ritkásan elszórt szórványbuckákkal, sőt tanúhegy-jellegű halmokkal, vitathatatlanul összetettebb feladat, mint például a Tiszántúlon.

A kunhalom kifejezés a XIX. században nyelvújítás hatására született, mesterségesen képzett szó, Horvát István (1784-1846) nyelvész-történésztől származik. Az elnevezés  abból a meggyőződésből fakadt, hogy ezeket az emberkéz alkotta halmokat a betelepülő kunok hozták létre (Tóth A. 2004) .A kunhalom szó a nép körében nem volt ismert és földrajzi névként sem használták, hiszen pl. „Templom-kunhalom” vagy „Oltó-kunhalom” nevekkel sohasem találkozunk. Mint szakkifejezés honosodott meg nyelvünkben, azonban mára általánossá és ismertté vált a köznyelvben is.

Tiszaalpár, Papp-halom

 

A természetvédelmi törvény hatályba lépése óta védett „kunhalmok” és „földvárak” jogi értelmezésű meghatározására csak a törvény 2003-ban végrehajtott módosításakor került sor.: "A kunhalom olyan kultúrtörténeti, kulturális örökségi, tájképi, illetve élővilágvédelmi szempontból jelentős domború földmű, amely kimagasodó jellegével meghatározó eleme lehet a tájnak.”

Ilyen halmok Magyarország szinte minden táján előfordulnak, és korántsem korlátozódnak a kun szállásterületre. Egy évszázaddal ezelőtti összegezésében Kozma Béla (1910) a Kárpát-medencében előforduló halmok számát 1.200 darabra tette, ezzel szemben levéltári dokumentumok, kéziratos térképek mintegy 40.000-re is teszik a történelmi Magyarország területén előforduló halmok számát. Az Alföldön különösen sokat találunk közülük a Jászságban, a Nagykunságbaín, azután a Tiszántúl déli részén egészen a Marosig, de kisebb számban a Duna-Tisza közén és a Bácskában is.

A kunhalom kifejezés halom elnevezésre cserélése és következetes használata a szakmai körökben igen kívánatos lenne, bár nem oldaná meg a természetes halmoktól való elkülönítést. Másfelől viszont sokkal inkább alkalmas arra, hogy gyűjtőfogalomként ugyanolyan súllyal kerüljenek felmérésre, nyilvántartásba és ez által védelem alá a Magyarország területén előforduló különböző korokban emelt halmok. Közülük a legnagyobb csoportot a sírhalmok képviselik, melyek kiegészülnek a más célból létesített halmokkal: pl. határ-és kápolnahalmokkal. A természetvédelmi gyakorlat által idesorolt lakódombok (tell-települések) régészeti szempontból önálló, sem a halmok, sem a földvárak közé nem sorolható kategóriát képviselnek, bár a bennük lévő hatalmas régészeti hagyaték miatt talán mindhárom csoport közül a legsérülékenyebbek. A meghatározásnál érdemes mindig az eredeti funkciót figyelembe venni, hiszen némiképp magunkat cáfoljuk, mikor felidézzük, hogy a fajszi Kovács-halom lakódombjáról a XVI. századból mint határhalomról van adatunk (Csorba, 2000).

Harta, Szentkirály-halma

 

A földvár fogalmának meghatározása sem egységes a szakirodalomban. A természetvédelmi törvény alapján ,,a földvár olyan védelmi céllal létesült vonalas vagy zárt alakzatú földmű, amely azonosíthatóan fennmaradt domborzati elemként történeti, kulturális örökségi, felszínalaktani, illetve tájképi értéket képvisel.” Czajlik Zoltán régész pedig a következőképpen határozta meg a földvárakat: olyan „régészeti lelőhelyek, amelyek erődítettek, s az erődítés felhordott földből épített sáncból és/vagy a terepszintbe vágott árokból áll. Minthogy ezek az erődítmények többnyire kiaknázzák a terepadottságokban rejlő lehetőségeket, előfordul, hogy a szakadékos, vagy más természetes okból megközelíthetetlen részeken sánc, vagy árok nem épült” (Czajlik Z. 2004).

Földvár szavunk ugyanúgy mesterségesen alkotott szó, mint a kunhalom kifejezés, bár már a középkor óta feltűnik a történeti forrásokban, településnevekben (Dunaföldvár, Tiszaföldvár). A XI-XII. században a latin civitas, a XIII. századtól pedig a castrum szó jelölte a gyakran hatalmi központként is működő védműveket, tekintet nélkül azok építőanyagára. Szórványosan előforduló magyar nevükön pedig várnak említik őket (WOLF, 2010).

A Duna-Tisza közén létesült földvárak azonosítása vidékünkön egyszerű terepszemlével nehézkes feladat. Természetesen itt is utalhatnak a meglévő terepformák az egykori védművekre, de mivel szinte kivétel nélkül intenzív földművelés alá eső területen helyezkednek el, az egykori árkok mára betemetődtek, a sáncok pedig lassan leomlanak a környező terep szintjére. Számos épített domborzati elem (egykori árok, sánc) mára kizárólag a légifotózás révén azonosítható, márpedig a természetvédelmi oltalom egyik kritériuma az azonosíthatóság, a terepen domborzati formaként megjelenő tájelem. Ezen túlmenően  a régészeti gyakorlat elkülönülníti a tell települések, a neolit körárkos rendszerek, bronzkori és vaskori erődített telepek, a római ellenerőd rendszer, a középkori udvarházak vagy pl. a török kori palánkvárak kategóriáit.

Kiskunsági (kun)halmok és földvárak

A természetvédelmi törvény. hatályba lépése után megkezdődött Magyarország ún. kunhalom kataszterénekösszeállítása,  egy folyamatosan bővíthető adatbázis kiépítése. Ennek a munkának vezetője Tóth Albert, aki az utóbbi időben legtöbbet foglalkozott a természetvédelmi szabályozásban alkalmazott kunhalom-fogalom értelmezésével. Ő a  kifejezést gyűjtőfogalomként értelmezi, ide sorolva a sírdombokat (kurgán), lakódombokat (tell telep), őrhalmokat és határhalmokat, miközben vizsgálódása az alföldi területekre összpontosul (Tóth A. 1999, 2004). A Duna-Tisza közén is e kiterjesztő értelmezés alapján folyik a halmok nyilvántartásba vétele, amelyek száma itt egykor több száz is lehetett, ám ma ezek töredékét lehet csak beazonosítani. A természetvédelmi oltalom alá helyezhető – a terepen meghatározó térszíni formaként megjelenő – halmok száma a folyamatosan zajló régészeti-, természetvédelmi szempontú hitelesítés és értékelés eredményeként mai ismereteink szerint 117.

Az Alföldön eredetük szerint leggyakrabban őskori (rézkori, bronzkori, vaskori), római kori (szarmata) vagy a nomád életformát követő kunok temetkezéseinek halmai találhatóak. Működési területünkön ma többnyire nem vállalkozhatunk a mesterséges halmok keletkezési korának meghatározására, hiszen komplex kutatások hiányában csupán a rajtuk talált másodlagos megtelepülésből, rátemetkezésből vonhatunk le következtetéseket. Mivel a halmok építése e beavatkozások korát megelőzi, feltételezhető, hogy a halmok egy része a bronzkort megelőző időszakra keltezhető (pl. Szima-halom, Solt).

Ugyanígy a solti Zöld-halomra keletkezése után néhányszáz évvel bronzkori urnasíros temető néhány sírját ásták be, majd újabb évezredek múltával nyújtott csontvázas sírokkal bolygatták a felszínét (Nagy, 1990). Erről a halomról nem véletlenül tartják úgy, hogy árvízkor a Révbéri-dűlőnek csak ez a magaslata zöldellt ki a víztengerből. Ezért az ártéri halmokat, mint árvízmentes magaslatokat a jóval később élők is temetkező- vagy lakhelyül választották. A legtöbb halom esetében azonban hiányoznak a másodlagos régészeti leletek. A későbbi emberi jelenlét pedig jobbára pusztító volt: sírrablók hatoltak a halomtestbe, így rongálva, semmisítve meg a múlt kincseit. Ezért tehát tudományos módszerek bevetése nélkül fel sem merülhet datálásuk.

Az őrhalmok, határhalmok egy része középkori, vagy akár újkori eredetű. A középkortól kisebb határhalmokat emeltek, de inkább volt jellemző egy-egy meglévő kurgán új funkcióval való felruházása is:

  • egyidejűleg lehettek messzelátó, jelző- és őrhelyek, vagy ahogy a Homokságon gyakran nevezték, strázsadombok. Ezek sokszor láncban álltak, szerepük a hang, a füst- és a tűzjelek továbbításában volt, ilyen lehetett pl. a solti Tételhegy és a soltszentimrei Csonka-torony között félúton fekvő Oltó-halom is,
  • másokat háborúk, nagy járványok tömegsírjaiként tart nyilván a hagyomány. Kutatás hiányában csak kérdezni tudunk: Vajon ezek közé tartozik-e a pálmonostorai Kolerás-part?,
  • voltak, melyekről az időjárás változásaira próbáltak következtetni, figyelték a vízjárások változásait, vagy innen követhették az állatok vonulását,
  • sok középkori határpert dönthettek el a néha magányosan álló, de sokszor kettős vagy hármas építésű határhalmok, amelyek egy-egy település, járás, megye határait jelölték ki. „Azon Szamár-orrú nevezetű hegyen lévő most is láczatos határ tartatott az Érsekség Hajósi fölgye és Kélesi föld között választó határnak” (Bárth J. 1983),
  • a kereszténység felvétele előtt pogány szertartások színhelyei (égi jelek figyelése, jóslás, gyógyítás stb.) lehettek. Erről emlékezik meg az egyik dél-alföldi népmesénk is: „A sok szép fiatal egy része pedig a halom tetején úgy aprózza, úgy járja a táncot, hogy egynémelyik kis menyecskének még a kontya is repül bele. A másik rész pedig szerteszét hever, eszik-iszik a szép bokáig érő fűben” (Az éjféli tánc) (Tóth A. 1984),
  • számos halom tetején a továbbélő szakrális tér megerősítéseként idővel kápolnákat, kis templomokat, kereszteket emeltek: „Ha keresztet állítanak, annak azon a helyen kell maradnia. Ahol a kereszt áll, azt a helyet senki nem veheti meg, azt a helyet senki nem kaphatja meg, az nem lehet senkié. A Beckék keresztje kinn állt a Hambárban. Mennyit kellett azoknak szaladgálniuk, mire papírt kaptak, hogy a temetőbe átvihessék! A keresztnek a helyén kell maradnia. Mert az fogadalom. És a képoszlopnak is” (Schőn, 2005),
  • ítéletvégrehajtó hely lehetett nevének eredetmondája alapján az újsolti Bakó-halom: „A szájhagyomány szerint Solton a hadnagyokat pusztázóknak nevezték, ha lovon szolgáltak. Feladatuk a betyárok kézrekerítése volt. A tizedesek egyike volt a bakó, aki a szégyenfához, oszlophoz való kötözéseket és vesszőzéseket végezte. A Bakó-halom Máriaházához tartozott” (Nagy, 1990),
  • az alföldi síkságból kiemelkedő halmok még egy évszázada is remek tájékozódási pontként szolgáltak a korabeli térképészeknek, az átmasírozó katonaságnak, utazóknak. Ma is a földmérési alappontok gyakori helyei.

A Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság működési területén mai ismereteink szerint 23 földvár található. Az egyes földvárakról azonban a kevés adat és a komplex kutatások hiánya miatt keveset tudunk. Elenyésző azok száma, ahol régészeti feltárás is folyt. Fennállásuk idejének meghatározása a terepbejárások alapján sokszor bizonytalan. A történeti és térképi forrásokon túl számos alkalommal bebizonyosodott, hogy valós adatokra épül a helyi szájhagyomány, ezért ezeket az adatokat sem lehet figyelmen kívül hagyni. Napjainkban a felerősödő légi régészeti kutatások, a szisztematikus gyűjtőmunka és terepbejárás során rajzolódnak ki újabb és újabb ide sorolható lelőhelyek.

A sáncok belsejében a tájak és korok függvényében több szerkezeterősítő anyagot használhattak, de térségünkben ezeknek alig találjuk nyomát. Az egykor felhasznált kőanyagot a kőben szegény Alföldön a későbbi generációk gyakran elhordták, az árkokat, földműveket a művelés során elegyengették.

A terepi adottságok alapján több olyan terület valószínűsíthető a Duna-Tisza közén, mely kedvező lehetett védművek kiépítésére. A korábbi terepbejárási tapasztalatok és régészeti adatok azt mutatják, hogy legnagyobb valószínűséggel az őskori földvárakat a Duna menti maradványfelszíneken és a Homokhátság peremterületein találjuk. A Duna szabályozatlan árterében a folyam évente többször is pusztíthatta a felszínt, de a folyóágak között egyes térszíndarabok szigetszerűen épen maradtak. Ilyen például Solt környékén a Tétel-halom vagy a Meleg-hegy, de hasonló térszínmaradvány és stratégiai pont lehetett a Homokmégy határában lévő Halomi-hegy platója, melyek 10-15 méterrel emelkednek a Duna-völgy síkja fölé.

A földvárak a Duna-völgy magas ártér szintjénnehezebben azonosíthatók. Itt az intenzív mezőgazdasági művelés elkoptatta a markáns terepformákat. Így csak a légi régészeti kutatások mutatták ki az egykori földvárak árokrendszerét pl. Harta-Bojár területén.

Már az őskorban, de a későbbi korokban különösen a terepi adottságok mellett nagy jelentőséggel bírtak az egyes területek, tájegységek közötti közlekedési útvonalak és határzónák. Napjainkban több helyen az erdősítés is nehezíti ezek megismerését (Duna-menti római erődök, őrállások).

A legkevesebb védműre utaló adat a Duna-Tisza közi hátságon van. Csak erősen kétséges sejtés, hogy a területen előforduló számos strázsahegy-elnevezés utalhat akár egykori erősített őrállás meglétére. Ezzel szemben a Felső-Bácskában több adatunk van földvárak meglétére. Ezek szarmata sáncok, török kori palánkvárak, de régészeti kutatottságunk szintén nagyon hiányos.

Az egykor itt élt népek máig fennmaradt markáns, tájformáló mementóit, a halmokat és földvárakat egykori környezetük sokirányú kutatásával lehet csak igazán megszólaltatni. Jogi védelmük megvalósult, de további pusztulásuk megakadályozása érdekében elkerülhetetlen további, gyakorlati lépéseket tenni. Olyan történelmi–táji értékek birtokosai vagyunk, ahol a természeti és a régészeti értékvédelem példátlan összehangolására van lehetőségünk. E lehetőség kiaknázása a közeljövő feladata.

Az "Értékőrző gazdálkodás - kunhalmok a tájban" c. leporelló INNEN letölthető.